És akkor a Birodalom, a Jedi, Jay és Néma Bob visszavágása csak kamu, film, kitaláció, miközben ez itten maga a valóság, a magyar. Oly' rég vártuk, hogy megjöjjék, és hát az új Suzuki Swift kábé összehasonlíthatatlanul jobb elődjénél, de ami fontosabb, jelen riválisai többségénél is. Vagy legalábbis végre partiban van velük, miközben ára, magyarsága még vonzóbbá teszi.

Szóval a mi autónk visszavág. Már visszavágott, most éppen azt csinálja, és tuti, hogy erről fog szólni a mi kis közeljövőnk. Lengjen csak kifelé a közhelyméter mutatója: az új Swift jött, látni már mindenfelé, és győzött, győz, győzni fog. Ahogy őse tette annak idején, annak rendje és módja szerint. Tegyük a szívünkre a kezünket, jobbkezesek a balt, "suták" a jobbost, a másik az egéren, és ismerjük be: igen, nekem is van közvetlen élményem, nekem is volt/van, nem is egy, volt/van a családban, volt/van a barátnak, barátnőnek, kollégának, fodrásznak, postásnak, kedvenc BKV-ellenőrnek, vezettem már, ültem benne, tapintottam, kisujjal benyomtam a kasztniját, láttam, szerettem, fikáztam, elütött, összetört, nagyon, pirosnál legyorsult, de legalábbis megpróbált, szpojlerezett, szárnyas, ültetett, sportpufogós, persze, hogy versenyes, nagyzenés, úvéfényes, menedzseres, alufelnis, egyhatos, egypontnullás, háromhengeres, nagyon menős, mégis keveset fogyasztós, igénytelen, szerelőhöz csak akkor vittem, amikorra előírták.

Tudom, így a "mondat" végére teljes értelmét vesztette a nyelvtan, a szabályok meg a miegymás, de valami ilyesmi tör föl az idő múlásával - csakis szép emlékkel vegyesen. Már, ha a Suzuki Swiftről van szó. Mert igenis megkockáztatom: minden magyar már nem ért a focihoz, viszont minden magyar perfekt a Swift-ügyben. Vágó István műsorában max. egyforintos kérdés lenne, melyik az a személygépkocsi, amely hazánkban/Esztergom/anno/bestseller/ésatöbbi.

Amúgy persze ez nem igaz, de a Suzuki Swift a mienké, mint az István a király, vagy a Rubik-kocka, vagy a szürkemarha, a gulyás vagy a legalacsonyabb fizetés vs. legmagasabb benzinár. Szűk évtizede marketingileg 10,9-est lőttek, tény. Azzal együtt, hogy egy ósdi konstrukciót adtak nékünk újnak. De nekünk az volt. És főleg olcsó, elérhető, megszerezhető, használható, szerethető akár.

És igen, nekünk, nekem is volt, kettő méghozzá. Nem felejtem el, nem tudom, hogy 1996 őszén nullkilométeres, sötétkékmetál 1.3-as GLX-re cserélte a család a sárga, pardon, világos olajbarna Skoda Favoritot. Természetesen részletfizetve. Uszkve 1,6 milliórt benne még magnó is, meg indításgátló, meg centrumzár, meg elektromos ablakok elöl, kapcsolóik a két ülés között, hülyén elérhetetlenül, félhátul. És hát 68 lóerő kérem, ment, mint állat, enni meg ritkán kért és keveset.

Mindezt nem fitymálva, esküszöm, szinte örömmel mondom/írom, könnyekkel azért nem harcolva. Komolyan visszagondolva mondjuk az rémlik, hogy nem feltétlenül láttam ki az autóból, olyan alacsony volt az üléspozíció, de aztán ennyi a negatívum. Meg, hogy olyan érzésem volt benne róva a kilométereket, hogy fogalmam nincs, mi tartja az úton. Vagy öregszem, és/vagy az idő mindent megold.

Az ötajtós 7-8 évig szolgált bármi komoly gond nélkül. Sokat nyúztam jómagam is, majd főleg bátyám, közben nekem, csak nekem egy másik, egy szintén 1.3-as, de GLS, azaz háromajtós, "sportosabb", ezüstmetál Swiftem is lett. Azt hiszem, 2000-es évjárat, kevés kilométerrel. Fiatok után tértem vissza a típushoz, és egyértelműen azért, mert annyi (na erre már nem emlékszem, pontosan mennyi) pénzből ez tűnt optimális megoldásnak.

Világosabb műszerfal, már élvezhető zene (no nem gyári), ablakemelők az ajtóban, kéznél, hasonlóképp agilis motor, alacsony fogyasztás, az égvilágon semmi probléma. Aztán egy nem szép nyári, rettenet meleg napon talán egy bentfelejtett öngyújtó úgy gondolta, csinál egy kis kalamajkát, tüzet - elfüstölt, elolvadt a fél belső. Azt sose feledem, slattyogva az autóhoz azon csodálkoztam, hm, milyen gizda sötétítettek az ablakok - de mióta is? Na mindegy, viszonylag olcsón és szerencsésen megúsztam - a leghúzósabb tétel egy komplett műszerfal volt 60 ezerért (öö, nem a raktárról) - mit kapni most ennyiért?

Ez már nem az

De nézzük most már a 2005-ös Swiftet, és hamar tegyük túl magunkat egy súlyos erkölcsi dilemmán. Miszerint minden esetben bűn-e a lopás? Mert - és itt újfent közhelyparádé jön - tény, hogy a modern autókat kis túlzással pusztán emblémáik különböztetik meg. Mindenki csen valamit a másiktól. Már, aki nem szégyelli, és általában nem szokás. Talán a legnagyobbak, értsd legjobbak kivételek ez alól, őket kötelezi a presztízs, miegymás. Most ugye arról szólnak a hírek, hogy kínai barátaink jól lemásolják a nyugati termékeket, aztán félpénzért milliószám adják, hát ez van. Tehát: lopni nem szép dolog, de hasznos. Jót lopni biztos megéri, és mivel ezt a fajta akciót nem tiltja a törvény, és nem is bizonyítható, nem is lopás a lopás. A másolás, klónozás kifejezések már helytállóbbak. És az új Suzuki Swift láttán tízből kilenc emberkéből az tör föl, hogy jé, ez olyan, mint a... Bizony. Mondjuk is ki, végképp nincs rajta mit titkolni. Olyan, mint egy Mini. Szemből, elölről-oldalról tisztán. A fekete A és a B oszlopok, a karosszéria arányai, az első szélvédő, a tető vonala, stb. Lényeg, hogy divatos, friss, és ami még fontosabb: tetszetős, csinos kis autó. Nekem amúgy még legalább öt másik modell jut eszembe, ha ránézek a Swiftre, ki is mondom, aztán vagy megköveznek, vagy a futballmagyar szó után szabadon autóvaknak néznek: Peugeot 307, Toyota Yaris, Honda Jazz, Citroen C2. Rendben, semmi értelme az összevetésnek, találgatásnak, tényleg. Fogalmam nincs, ki rajzolta meg a végleges vonalakat, de jómunkásember volt, gratula, szerintem ötös. Bizony nem erősségem a matek, de négyig csak el tudok számolni. Ami még beugrik a Swift láttán, főképp face to face, az az Ignis. Egyáltalán nem simábban, mint a másik három, de mégis. És akkor bele tudok magyarázni egy kis márkaimázs-építést, ami eddig nem nagyon volt jellemző a Suzukira. Mert vegyük bármelyik konkurensét, ott az van, vagy éppen azon fáradoznak, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig tökegyforma legyen a gép minimális eltérésekkel - már a méretbelieken túl. De járjuk körbe a Swiftet: a pofiját olyan kis aranyosra tervezték, hogy már ne csak apa, de anya is sóvárogjon utána. A bájjal párhuzamosan már-már markánsnak is nevezhető a hűtőmaszk - a ködlámpák is belejátszanak. Hatalmas, modern formájú lámpatestek, gigászi embléma. Aztán finom domborulat, lágyan szélesített kerékjárati ívek, a 15-ös alufelnire húzott 185-ös abroncsok egyszerűen mutatósak. (Imádom a kerekeket, valamiért bután kényes vagyok a dísztárcsákra. A szép dísztárcsákat tudom szeretni. Az előző Swift gyári dísztárcsái közül például az 1.6-osé volt a kedvenc. Aztán a mindenféle nagyáruházi cuccoktól csúnyán hülyét kapok, pláne, mikor akár tízmilliós csodákra is felteszik, azt az ízlésficamos mindenségüket. Az új Swift dísztárcsáiról nincs jó véleményem, na de mindegy, tulajdonképp nincs velük baj. Most linkelhetnék ide képeket, de nem, tudják jól, látják - esetleg majd külön foglalkozunk a témával bízva a kedves olvasó aktivitásában, fotóiban.) A mi autónk elejénél tartunk, már a meredek szélvédőnél, a vízszintesnek ható tetőnél, a magas övvonalnál, az így nem túl nagy oldalablakoknál. Tetszik. Ne menjünk el szó nélkül az elefántfülnyi visszapillantók mellett - már a régi Swiftnek is nagy tükrei voltak, de ez, ez valami hatalmas... Tovább. Csöppet sportos küszöbszpojler, a kilincsek (a lökhárítókkal, tükörházzal egyetemben) színrefújtak, sallangmentesek. A C oszlop nem zavaróan vaskos, a szintén mini hátsó szélvédő tetején apró szárnyfélében pár éve még hűdekafa, mostan már észresemvenni féklámpa. Na tessék, a hátsó lámpák bumeránfélesége is felidéz egy-két másik márkát, az ötödik ajtó nyitója lent, de nem nagyon lent, az ütköző masszív benyomást kelt, a kipufogóvég ezen a felszereltségi szinten krómozott, és S helyett már M-es talán. Összképileg: abszolút eltalálták. Egyszerre minimálsportos-férfias és kelletős-helyes-bevásárlós-csajos. Uniszex, ergo mindenkinek bejöhet, mindenki, bárki megveszi. Fiatalos, de. Magyarországon vagyunk, ahol a Swift még mindig elsősorban családi autó. Az egyetlen. Oké, sokan már másodiknak (harmadiknak, stb.) vásárolják, de általában ez úgy megyen, hogy apának már megfordult a fejében, de aztán amikor anya felkiált, igen, igen, ez kell nekünk, na akkor apa megy, és megveszi. Egészen elképesztő. Egy hétig autóztuk az új Suzukit, és hát mindenkinek tetszett. Ragozhatnám napestig, de ennyi. Beleültek, megtapogatták, kérdeztek. Legjobban akkor hüledeztem, amikor a mosóban egyszerre vagy öten csutakolták tele szeretettel, félelmetes gonddal, tán az ajtókat is direkt azért vagy százszor kinyitva, minél többet lássanak az autóból. Persze a motort is meg kellett nézni, a csomagtartót is, mindent. Apropó, tapogatás. Nos, ennek a Swiftnek is be lehet nyomni a kasztniját, de már nem mindenhol. Érdekes volt azt is tapasztalni, amikor egy taxis magyarázta a kollégának, hogy így a gyalogosvédelem, úgy a modern anyagok meg a minőség, erre a másik vigyorogva prezentált a tetőn, hogy a szegény gyalogosra még ott is gondolnak... És nemcsak ők voltak ezzel így. Egyébként meg tényleg dermesztő volt a tesztautó iránti lelkesedés, pedig. Pedig alig másfél hónap alatt rengeteg új Swift talált gazdára, már most sokat látni az utakon, azt gondolhatnók, hogy már mindenkinek ismerős. Aztán ezek szerint mégsem. Mondom, ilyen feltűnő szürke (bocs, ezüst) kisautóban még nem ültem. Ennyi kérdést még soha nem kellett (volna) megválaszolnom. Annak idején a Logannal voltunk így, de az mégiscsak Dacia, és hát sokaknak az nem pálya. A Suzuki már inkább, bár nem kevesek még mindig úgy vélik, hogy na nem, Suzukit soha, az ciki, meg a Swift, hagyjá' má'. Na ez a Swift már nem az a Swift, jelentem. Hogy bizonyos esetekben miért váltanak nevet, máskor meg miért nem, tudja a fene, marketing. Mindenesetre a Suzuki legújabb csodafegyvere minden lényegi porcikájában mai, bárkinek és mindenkinek nyugodt szívvel ajánlott. Figyelemfelkeltő, -ébresztő, dinamikus, dizájnos. De most már üljünk be.

Japán-magyar

Most olyan leszek, mint a legújabbkori tévéhíradókban: ám még mielőtt beülnénk, beszéljünk arról, hogy nem csak látszatra van más sok új Swift az országban. Tihanyi Tamás, a Magyar Suzuki Rt. marketing- és kommunikációs igazgatója kérdésünkre elmondta, hogy március végéig egészen pontosan 2846 darabot értékesítettek. És ez megfelel a várakozásoknak. És közben a (még) slágerből, az Ignisből több fogy. Igen, erről még nem parlíroztunk, hogy vajon a Swift érkezése, robbanása miképp módosítja, csökkenti esetleg az Ignis iránti állandósult rohamot. Mert minden bizonnyal lesz rá hatása - több ignisest ismerek, aki már Swiften gondolkozik. Na de ezügyben majd később leszünk okosabbak. Tudjuk, az Ignisek olcsóbbak lettek, azaz tuti veszik még, mint a cukrot, de. A Swift csábító. És akkor a háromajtós, ami nyilván szebb, még be sem mutatkozott, majd nyáron. Meg lesz belőle kabrió, GTI, és persze már kisebb tömegeknek érdekes, de JWRC is, az Ignis versenyautót váltó Swift Super1600-ast állítólag a szeptemberi Japán ralin vetik be. Egyidőben a GTI (ottani) piacra dobásával. Halleluja, várjuk őket szeretettel. Ha a Swift JWRC legalább olyan jó lesz, mint az Ignis, akkor bizony továbbra is tarolhat a Suzuki a kategóriában. De vissza Magyarországra, az utcai Swifthez, az ötajtóshoz, a GS felszereltségűhöz. Utóbbi fontos, mert. Már kívül ugye szembetűnő, főleg a kerék, aztán picit közelebb lépve, a kilincsnél ottan azok szenzorok. Merthogy ilyen is van, kulcs nélküli kulcsos a rendszer. Ki sem kell venni a zsebből, nagyobbautós fíling, bent meg elforgatjuk azt a kis csonkot - jaj, előreszaladtam. Szóval enteriőr. Japános. Otthonos. Fekete (esti megvilágításban piroskás, fehéres, kellemes). Tágasnak mondható. Kiváltképp elöl. Hihetetlen messze van a szélvédő, mármint érzetre. Persze, minden műanyag, de már nem az a kopogósan nyálkás, brutálkeményen fényes, zörgős. Minőségibb. Össze van rakva, úgy az egész. Kezdve a kormánnyal, ami kvázi alfás. A kárpitok, a szövetek megfelelőek mind kinézetre, mind tapintásra. Plusz dekorbetétek. És ez a sötétség nem komor, inkább modern, felnőttes, a kvalitást hivatott mutatni. A helykínálat elöl kisautósan fejedelmi, hátul már kompromisszumos. Na ja, az új Swift hiába rövidebb, de magasabb és szélesebb, trendi. Ötszemélyes, természetesen, kényelmesen csak rövidtávra. Négyen már kimehetnek vele a világból, ne feledjük, kisautó. Négy fejnek, négy vállnak, nyolc lábnak való. 3,7 méteres hossz, 2,4-es tengelytáv. A csomagtér pici, 213 liter, ha ledöntögetjük a hátsó üléseket, több mint fél köbméterünk van. No tehát, ha már beszálltunk (hátra nem könnyű, de a régi Swifthez képest istenes), jól elvagyunk. Megannyi holminknak mondjuk csak egy részét nyeli el a szűkös térképzseb, apróságainknak még a középkonzol alsó része, a csak méretesnek látszó, de igazából bizony mini kesztyűtartó és a jobb első ülés alatt tálca ad helyet. Praktikusabb a három hátsó fejtámla (az elődhöz képest irgalmatlan fejlesztés), és szépen rásimíthatóak a padra. Ergo nem zavarják a kilátást. Ha bezzeg ténylegesen szükség van a fejtámla használatára, akkor muszáj is felhúzni, különben nyom, fáj. Tökjó. Már nem az, hogy nyom és fáj, hanem az, hogy ezért az utas tuti felhúzza, és így akkor még biztonságban is utazik, remek. És ha már biztonság, akkor a légzsákokon (a dupla első alap, tesztautónkban oldal- és függönylufik is voltak) túl nézzük a passzívat: egész jóra sikeredett a Swift töréstesztje, frontális ütközésre négy, gyalogosvédelemre három csillagot kapott. Annyit, mint a vetélytársak, a mérce. Aztán az alapmodellben is széria a fékerőelosztó és a blokkolásgátló, a programozottan deformálódó pedálsor, az Isofix gyerekülésrögzítő pontok, illetve az öt darab hárompontos öv. Két kis fekete a sok piros pont mellé: 1- a fedélzeti számítógép kizárólag a pillanatnyi fogyasztást mutatja, kemény a melója. Ha már csak egyet, hát miért nem az átlagot? 2- Ráadásul a sofőrtől hat és fél méterre, a szélvédő tövében van ez a kis műszeregység, amelyben még óra és hőmérő található. És látható is verőfényes napsütésben, napszemüvegben is akár (bal kezünknél egy okos kis gomb segít) - na jó, még egy piros.

Barát, társ

Körbefigyelgettük, megszagolgattuk már. Mindjárt indítunk, előtte azonban még arról, hogy a Swifthez két perc alatt tökéletesen hozzá lehet szokni. Igen, a jóhoz könnyű. Minden a helyén, és ezek a modern vívmányok, hej... Szervokormány (nem rossz, de a jó, az nem ilyen), a GS-ben állítható kormányoszlop, elektromos ablak, klíma, gyári, volánról is vezérelhető CD-s rádió hat hangszóróval, elektromosan állítható és fűthető külső tükrök, stb. Persze, nem újdonság, nem nagy dolog, de swiftileg nem ehhez szoktunk, és akkor még színezett üvegeink, pollenszűrőnk, állítható magasságú vezetőülésünk is van, hogy csak szemezgessünk a listáról. Meg a valóságból. Teszem hozzá gyorsan, míg ki nem megy a fejemből: az egyik legdurvább különbség az elődhöz képest az üléshelyzet, a vezetői pozíció. A régiben majd' a földön csücsültünk, mondtuk, hogy sportos, de inkább béna volt. Bezzeg az újban újszerűen magas, a legalacsonyabb állásban is magosnak tetszik még nékem is a magam izmos 170 és még egy-kettő centijével. Vagy csak így gondolom? Mert akaratlanul is állandóan összeveti az ember a korábbi Swifttel, asszem. A kapcsolók időtállónak tetszenek. Vicces, hogy az audiorendszer hangerőszabályozója a kormányról csipog, és mivel jó sokat kell nyomogatni, ha hangos zenefélére vágyódunk, hosszú másodpercekig sípol a kocsi. Mint, amikor leállítjuk a motort, kiszállnánk, de nem forgattuk alapállásba a gyújtáscsonkot. Á, és végre a motorhoz értünk, a menetteljesítményekhez. De mégsem, mert előtte még arról, hogy természetesen elsőkerékhajtású a Swift, váltója ötsebességes, a kuplunggal együtt ha nem is olyan vajpuha, mint az ősben, de pontos (járhatna rövidebb utakon is a kar). A futómű, az van. Régen nem volt ilyen biztos. Elöl MacPherson, hátul csatoltlengőkaros. Fék elöl hűtött tárcsa-, hátul dob. Nagyon jónak találtatott (ez az elődről nem volt nyugodt szívvel elmondható). Még pár technikai részlet (úgyis minden adat a következő oldalon): jól, 9,4 méteren fordul az autó, hozzá alig több mint hármat kell tekerni a kormányon, és akkor a motor: 1490 köbcenti, 102 lóerő 5900-as fordulaton, 133 Nm 4100-nál. Először is annyit erről, hogy ha én Swiftet vennék, biztos nem vennék ezerötöst. Minek? Ahogy az Ignisnél is. Nem annyival erősebb ez a blokk, nem megy annyival jobban, szerintem. De jól megyen. Alacsony fordulaton még kevésbé húz, rugalmasságban ne várjunk csodákat, 2500 fölött aztán meglódul. Hamar fogynak a fokozatok, leszabályzásig nem érdemes pörgetni, ott már megintcsak kifogy a szuflából. Meg ordít. Általános, átlagos használat során viszonylag halkan teszi a dolgát, remek a zajszigetelés, a megengedett autópályatempóig zavartalanul utazgathatunk. Gyorsulni nem nagyon gyorsulgattunk vele, a végsebességig sem hajszoltuk, mindenesetre 160-nál ha nem is vészes a dübörgés, de elég fárasztó. Persze mi ez a régi Swift után - abban kvázi életveszély volt ez az "őrült" tempó. Az viszont - anyag meg biztonsági berendezések híján - úgy kétszáz kilóval könnyebb volt, fürgébb, spontánabb, direktebb. Ez a 2005-ös modell halad, menetközben pedig nem töprengünk például egy frappás kis utolsó mondaton (maradjá' má', bírja ez a 180-at is). A motor- és a kipufogóhang egyesek szerint morcos, nekem semmilyen, de nem is csalódás. A futómű bezzeg pozitíve az, egy kis kanyarvadászat öröm a zsír Swifttel, rugózik is kultúráltan. És a fogyasztás. Vezetője, stílusa válogatja, de 7 liter alá vinni nem lehet könnyű, persze az is egy jó, elfogadható érték. Tömegét, menetteljesítményét tekintve mindenképpen az. Más tészta, hogy a régi Swiftek kevesebbel is elvoltak, de itt és most hagyjuk az elődöt, punktum. Összegezzünk hát: ha én nem én lennék, bizony vennék új Suzukit. Dobnám félre a múltat, kit érdekel, ez az autó divatos, és nem csupán a ruhája. Ezerszázalék, hogy hamarosan tele lesz vele, velük az utca, az ország, és mivel EU-tagok vagyunk, azt is megkockáztatom, hogy nem marad ország a kontinensen Swift-uralom nélkül. Abszolút vállalható a kocsi, ára vonzó (alapból). Meglátjuk, mennyire tartós, strapabíró, igényesen igénytelen, és hogy tartja az árát vagy veszti az értékét. Kántor István (www.origo.hu)